Content area
Abstract
A dolgozat célja egy olyan diszkurzív tér feltárása volt, amelyet a fokalizáció, a nézőpont, a tér, a hely és a kísértet fogalomhálója határoz meg. Mint diszkurzív tér ez a fogalmi konstelláció nem illeszkedik szorosan véve egyetlen diszciplína (társadalomelmélet, irodalomelmélet) keretei közé sem. Egy olyan, interpretatív alapú megközelítését adta a kérdéskörnek, amelyből körvonalazódik egy olyan módszertan, amely új utakat nyithat az elbeszélő szövegek értelmezésében: a fokalizáció, a nézőpont, és az ezekből eredeztethető irodalmi tér megképzése/ megképződése olyan szövegjellegzetességekre mutat rá, amelyek egyébként rejtve maradtak..
Az első rész – Tér és nézőpont az irodalomban– egy társadalomelmélet perspektívát rajzol ki. Azt vizsgálom, hogy Pierre Bourdieu és Michel de Certeau miként értelmezi a nézőpontok és gyakorlat irodalmi szövegekben való jelentkezését. Egy ilyen megközelítés rávilágít az irodalmi tér, a diszkurzív és nemdiszkurzív gyakorlatoknak olyan vetületeire, amelyek egy szövegimmanens vizsgálat során rejtve maradnának.
Bourdieu rendszerében az irodalmi mező keletkezésének vizsgálata, leírása bír megvilágító erővel. A századforduló francia irodalmi életét veszi górcső alá: azt kutatja, hogy a társadalmi térben miként válik autonómmá az az irodalmi intézményrendszer, amelyet az alkotók, kritikusok, kiadók, közösségi terek és hivatalos intézmények együttese alkot. Ennek a mezőnek nem csupán egy pillanatnyi állapotát rögzíti, hanem a legitimitásért folytatott harc dinamikáját is vázolja: hogyan érvényesülnek a különböző alkotói iskolák, milyen konkrét és szimbolikus pozíciófoglalások feleltethetőek meg nekik a társadalmi térben, milyen a hatalmi mezőhöz való viszonyuk. A vizsgálat elsődleges anyaga Flaubert munkássága, melynek kapcsán Bourdieu a kettős historizáció elvét fogalmazza meg a kutatás módszertanaként. Ennek megfelelően, a kutatónak nem csupán a vizsgált tárgy (az irodalmi mező keletkezése) történetiségére kell tekintettel lennie, hanem arra is, hogy a saját értelmezői pozíciója miként meghatározott egy történeti kontextus által. Ennek a tudatosítására Bourdieu szerint csakis a társadalomtörténész képes, ezért a fent vázolt kutatás is csak általa elvégezhető. Azt azonban mindenképpen meg kell jegyezni, hogy a társadalomtörténet és -elmélet metatudománnyá avatása, nem hozza meg a várt eredményt: Bourdieu a konkrét, mindennapi gyakorlatok feltárását odázza el, mivel éppen egy ilyen vizsgálat diszkurzív kockázatát nem hajlandó vállalni.
Michel de Certeau éppen a hétköznapi gyakorlatok kutatását tűzte ki célul munkájában. A Practice of Everyday Lifeelsősorban mégis elméleti munkaként bír jelentős értékkel: azt az elméleti kontextust vázolja fel, amelyben egy ilyen kutatás értelmezhetővé válik. Konkrét gyakorlatok elemzéséhez néhány vázlatos példát ad csupán. A kiinduló kérdés az, hogy az egyes korszakokban miként jönnek létre a különféle diszkurzív konstellációk, illetve mi történik azokkal a nem-diszkurzív gyakorlatokkal, amelyek nem kerülnek be ezekbe a konstellációkba (ezen ponton válik érdekessé de Certeau Foucault-kritikája, amely szerint a jelenlegi apparátusokból nem, vagy csak kis mértékben lehet levezetni a valamikori gyakorlatokat). Ezek a nem-diszkurzív gyakorlatok azért válnak különösen fontossá, mivel de Certeau szerint ezek azok a hétköznapi gyakorlatok, amelyek nem reflektálnak sem működésükre, sem pedig jelentésükre. Ugyanakkor vitathatatlan szerepük van a tér megképzésében is. Segítségükkel újraértelmezhetővé válik a termelés és fogyasztás kettőse is (nem elég tudni, hogy egy tévéműsor nézettsége magas, azt is meg kell vizsgálni, hogy mit csinálnak közben a tévénézők). Ahhoz, hogy ezeket a gyakorlatokat értelmezni tudja, de Certeau bevezeti a stratégia-taktika fogalompárost. A stratégia mindig a hatalom által felkínált lehetőségekkel összhangban bontakozik ki és alkotja meg a számára szükséges, legitim teret. Ezzel ellentétben a taktika nem hoz létre újat, hanem a meglévőben kitapintható lehetőségeket játssza ki olyan módon, hogy felforgatja a hatalom által előírt rendet. Különleges esete a „la perruque”, amelynek során egy adott helyen más tevékenység zajlik, mint ami hivatalosan megengedett (a gyári munkás munkaidejében saját, házi tárgyait gyártja, nem pedig az előírt darabokat). Stratégia és taktika viszonylatában a tér a gyakorolt helyként képződik meg. Ebben a rendszerben az irodalom azért válik kitüntetett gyakorlattá, mivel egyszerre a narráció diszkurzív gyakorlata, illetve az erről a gyakorlatról szóló diszkurzus is. Emellett pedig az irodalom képes más, hétköznapi gyakorlatok nyomait is megőrizni.
Krúdy késői, dokumentarista címkével ellátott regényei ebből a perspektívából megszólíthatóvá válnak, ahogy azt az Ady Endre éjszakái című szövegkorpusz interpretációjával be is mutatom. Ez a szöveg maga is az irodalmi és a társadalmi tér összefüggéseit tematizálja: a város, a séta és az írás tekinthetőek a központi elemeknek. Mindez nemcsak a cselekményelemekben tematizálódik, hanem a séta magát a narráció logikáját és formálódását is meghatározza. Bourdieu mezőfogalma, de Certeau stratégia és taktika meghatározása lehetővé teszi, hogy ezt a fajta szövegszerveződési módot megragadjuk és leírjuk, illetve arra is rámutathatunk, hogy válhat a kísértet szövegformáló alakzattá.
Az Ady Endre éjszakái(1925) mű Krúdy keveset olvasott és hivatkozott szövegei közé tartozik. Egyfajta zavarral beszélnek róla, a műfaji besorolás is a dokumentumregénytől az elbeszéléscikluson keresztül a kisregényig tart. Többfajta változata is létezik, a Fábri Anna és a Bartha András szerkesztette változatok jelentős eltéréseket mutatnak (nem ugyanazok az írások kapnak helyet a cím alatt, más sorrendbe rendezik őket, és az egyes szövegeken belül is vannak eltérések). A kutatás feladata lenne ezt a filológia zavart is tisztázni, feloldani.
