Content area
A jelen kutatás célja a Grigorij Szavvics Szkovoroda (1722–1794) irodalmi és filozófiai munkásságában található magyar motívumok konkrét sorának meghatározása és értelmezése. A magyar időszak Szkovoroda életének egyik legkevésbé tanulmányozott és vizsgált periódusa, ezért külön figyelmet igényel, hogy feltárjuk művei témaválasztásának objektív okait és forrásait az orosz és ukrán irodalom alakulásának szempontjából. E témával korábban is foglalkoztak már, de azoknak a földrajzi helyeknek és történelmi körülményeknek figyelembe vétele nélkül, amelyek közvetlenül kapcsolódnak Szkovoroda 1745 és 1750 között Magyarországon, Ausztriában, Olaszországban és Lengyelországban teljesített cári szolgálatához. Az eltelt hosszú idő és a nagyszámú tudományos munka ellenére a szépirodalom e tehetséges mesterének neve késztet bennünket arra, hogy újra beszéljünk róla. Mindez indokolható azokkal az interkulturális folyamatokkal is, amelyek az egyesült Európán belül és az új politikai határok mentén mindkét oldalon zajlanak, pozitív hatást gyakorolva az Oroszország, Ukrajna és Magyarország közötti nemzetközi kapcsolatok dinamikus fejlődésére.
Szkovoroda mindössze néhány emléket hagyott hátra Magyarországról az utókor számára abból az időből, amikor fiatal kántorként és tolmácsként Tokajban, az orosz ortodox kápolnában teljesített szolgálatot. „Az én szeretett Ungáriámban ökrökkel őrölnek. És vajon mi tiltja Lukácsnak, hogy ökör legyen? Ne gondold, hogy csupán a földi ökröket érinti ez a furcsa igazság: Az őrlő ökörnek ne kösd be a száját” – írja Szkovoroda a Beszélgetés két személy között arról, milyen könnyű boldognak lenni című munkájában. Ezzel az akkori magyar nép jogfosztott helyzetére, valamint a kisorosz nép keserű sorsára kívánt emlékeztetni, mivel mindkét nemzet társadalmi elnyomás alatt élt. „Igen, most is némely földön Istennek nevezik az Urat” – jegyzi meg hazatérte után 1766-ban A keresztény erkölcshöz vezető bejárati ajtó című értekezésében.A Szarvastehén és a Vadkan című állatmeséjében említést tesz „a lengyel és magyar hegyekről”, tehát a Kárpátokról. Hasonlóképpen A Csuka és a Rák című állatmeséjében nosztalgiával gondol vissza „a gyorsfolyású Dunára”. A tokaji aszút a jövendő gondolkodó már azokból az évekből is ismerte, amikor az orosz cári udvarban énekesként szolgált. A bor fogyasztásához bölcs tartózkodással viszonyult, bizonyos filozófiai mixtúrának tartotta, amely sóvárgással töltötte el a napsütéses, meleg tavasz és a barátok iránt, akiktől elválasztja a hóval borított sztyeppe. „Itt különböző borok vannak, itt édes nektár van...” – írja a költő Tokajról Fabula de Tantalo című költeményében. A Szél és a Filozófuscímű fabulájában a hirtelen támadó huzatra panaszkodik, mert az „…felborítja és ráadásul össze is töri az utolsó pohár bort...”. A magyar motívumok igen fontos helyet foglalnak el Szkovoroda számos művében, amelyekben pontosan használ olyan magyar jövevényszavakat, mint a „kád”, a „kakas”, a „must”, a „ruha” stb.
Bár szűkös információ áll rendelkezésünkre arról az időszakról, amikor Szkovoroda Magyarországon tartózkodott, joggal feltételezhetjük, hogy járt Sárospatakon a híres Református Kollégiumban, hiszen az iskola nagyszerű tanárainak híre Kijevig, Moszkváig és Szentpétervárig is eljutott. Ennek tudatában indulhatott el, mert kíváncsi volt az oktatási módszerekre, az iskola könyvtárára és különösen a filozófiatanításra. Feltehetően találkozott néhány általunk is ismert, akkoriban Sárospatakon tanító tanárral, olyan jeles személyiségekkel, mint például a főgondnok Báji Patay Sámuel, illetve ifj. Csécsi János, II. Szatmári Paksi Mihály, Sárkány Dávid és F. Bányai István professzorok. Szkovoroda 1775-ben megírja Az ábécének nevezett beszélgetés, vagy a világ olvasókönyve című kedvelt dialógusát, amely emlékeztet Comenius Ámos János Orbis Sensualium Pictus(A látható világ képekben) című képes szótárára. Comenius száz évvel korábban, 1650 és 1654 között ugyancsak ott tanított.