Gondolatok a büntetőügyekben alkalmazható egyezségről

Abstract

Cél: A tanulmány célja, hogy bemutassa, mi okozza a három éve alkalmazható egyezség a bűnösség beismeréséről jogintézmény ritka igénybevételét.

Módszertan: A vizsgálódás keretében a szerzők ügyészekkel, nyomozókkal, vizsgálókkal, bírókkal és védőkkel készítettek interjúkat, áttekintették a jogintézménnyel kapcsolatban megjelent publikációkat, valamint megvizsgálták a rendelkezésre álló, egyezségre vonatkozó statisztikai adatokat.

Megállapítások: Az egyezség a bűnösség beismeréséről a hatályos büntetőeljárási törvény régi-új jogintézménye. A korábbi törvény lemondás a tárgyalásról jogintézménye tekinthető az elődjének, amelyet a többszöri törvénymódosítások ellenére is elvétve alkalmaztak az ügyészek, így nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, hogy gyorsítsák vele a büntetőeljárást, illetve tehermentesítsék a bíróságot. Az alkalmazás gyakoriságának növelését várták, illetve várják ugyanis az új jogintézménytől, amelynek szabályozása eltér az elődtől. A szerzők feltevései beigazolódtak, a tanulmányban statisztikai adatokkal támasztják alá a ritka igénybevételt: 2020-ban a vádemelések mindössze 0,0012%-ban került sor egyezség alapján vádirat benyújtására. A ritka alkalmazás okai közé sorolják, hogy az ügyészségi gyakorlatban előfordul, hogy egyezség helyett inkább az együttműködő terhelt intézményét veszik igénybe, esetleg a vád tartalmára tesznek informális ígéretet, ha a gyanúsított beismerő vallomást tenne. A nyomozó hatóságtól nagyobb odafigyelést követelne az intézmény, és nehéz az egyezkedési pozíció a védelem számára is. A szerzők megállapítása szerint az sem vezet jó irányba, ha csupán statisztikai megfontolásból kerül sor az egyezség alkalmazására.

Érték: A tanulmány hozzájárulhat ahhoz, hogy a jogalkalmazói gyakorlat változzon, és gyakrabban kerüljön sor az egyezség jogintézményének alkalmazására. A változások figyelemmel kísérése újabb publikációk témája lehet.

Alternate abstract:

Aim: This paper aims to show the reasons for the occasional use of the plea bargain, which has been in use for three years.

Methodology: The authors conducted interviews with prosecutors, investigators, examiners, judges, and defense lawyers, reviewed publications on the legal instrument, and examined available statistical data on plea bargaining.

Findings: Plea bargaining is an old and new legal instrument in the current Criminal Procedure Code. It is the predecessor of the former waiver of trial, which was rarely used by prosecutors despite repeated amendments to the law and thus failed to fulfill the hopes of speeding up criminal proceedings and reducing the burden on the courts. The new instrument, which is regulated differently from its predecessor, was expected to increase the frequency of use. The authors’ assumptions were confirmed, and the study provides statistical evidence of the infrequent use of the system: in 2020, only 0.0012% of indictments were based on plea bargaining. The reasons for the infrequent use of the system include the fact that in prosecutorial practice, the institution of the cooperating accused is used instead of plea bargaining, or an informal promise is made on the content of the charge if the suspect confesses. The institution would require more attention from the investigating authority, and the plea bargaining position is also difficult for the defense. The authors conclude that plea bargaining for statistical reasons alone is not a step in the right direction.

Value: The paper could contribute to changes in the practice of legal practitioners and more frequent use of the legal instrument of conciliation. Monitoring changes could be the subject of other papers.