Content area
Full Text
A figyelemalapú politika fogalma azt a jelenséget írja le, amikor a használt kommunikációs stílus segítségével a politikusok magukra irányítják a figyelmet. Az effajta figyelem nem a napirend-kijelölést jelenti, mivel nem a policy értelemben vett politikáról szól, hanem magukról a politikusokról. Ebben a felfogásban a figyelemalapú politika a politikai kommunikáció negyedik korszakában foglal helyet, miközben egyértelműen levezethető a korábbi három korszakból. Donald Trump az a politikus, akinek kommunikációja betekintést enged a jelenségbe, ezért először az ő kampánykommunikációjának fontosabb pontjait emeljük ki, majd általában a figyelemalapú politikát mutatjuk be.
E tanulmány nem kíván állást foglalni az ügyben, hogy Donald Trump előválasztási, majd elnökválasztási kampánya mennyiben volt megosztó, kirekesztő, soviniszta vagy épp a fehér, kékgalléros amerikaiak érzületét jól megérző és megragadó kampány. Pusztán arra a kérdésre kíván választ adni, hogy Trump jellegzetes, valóságshow-k világában szocializálódott kommunikációs stílusa miként találkozott azokkal a fogalmakkal és teóriákkal, amelyeket tudatosan vagy tudattalanul képes volt beépíteni a kampányába és sikeresen használni. Ehhez le kell szögezni, hogy Trump kampánya beleillik egy sor folyamatba, amelyek áttekintése után nem is tűnik akkora meglepetésnek a győzelme.
Egyrészt Trump innovatív technológiahasználatával - amin kimondottan a Twittert kell érteni - a „prototípuskampányok" közé helyezte el saját kampányát. A prototípus-kampányok katalizátorai azoknak a folyamatoknak, amikor a politika világában az innovációk összeolvadnak a gyakorlatban (Kreiss 2016). Ennek köszönhetően tudott a jelölt olyan kommunikációs környezetet teremteni, ahol nem lehet nem beszelni róla (McAllister 2016). Az történt ugyanis, hogy a Twitter közösségi oldalba kódolt gyorsaságot átültette a saját kampánykommunikációjába. Jellemzően hajnalban írt bejegyzések sorával ('tweetstorms') hívta fel magára a figyelmet, amelyekben sokszor nyers stílusban támadta az éppen aktuális ellenfelét. Az üzeneteket követői továbbosztották, míg a tweetek jó alapot nyújtottak a hagyományos média reggeli műsorainak politikai rovataiban arra, hogy a politainment logikájával adjanak hírt az elnökválasztásról. Trump ráérzett a hagyományos média és vele együtt az amerikai előválasztási, majd választási rendszer gyengeségére, miszerint nem tudnak lépést tartani azzal a kommunikációs robbanással, amely az eltelt tíz évben ment végbe. Ahogyan Jill Lepore újságíró írta, a demokratikus folyamatokhoz idő kell, míg Trump sokkal nagyobb „fordulatszámon" kommunikált. A média, a kampány szereplői és a választók sem tudták betölteni az ellenőrző és kritikai szerepet, amely demokráciákban elvárható lenne (Lepore 2016). Bizonyos értelemben a hagyományos média még támogatta is Trumpot, kezdetben ugyanis mindenféle kritika nélkül közvetítette kampányrendezvényeit, amire Leslie...